/+18+/ Roel Nawheil - Alika S. O'Neil mk.

Tárgy: /+18+/ Roel Nawheil - Alika S. O'Neil mk. Szomb. Nov. 26, 2011 3:21 am

Nem mondom, hogy levizsgáztam jóságból az egyetemen, és Summa Cum Laude végeztem volna. Nem mondom, hogy én vagyok a tökéletes, hibátlan és nagyszerű, de azt hiszem, nem véletlenül vagyok angyal már annyi éve, évszázada.
Hajnal van még, az ég lassan szürkéből liláskékbe vált. Én pedig csak járom az utcákat, tudva, hogy valami baj lesz hamarosan, mint mindig. Mert bajból nem lehet kifogyni, ez egyszerűen így működik, amióta világ a világ. Így teljes, és nekem ebben kell megtalálnom a jót. Nem is bánom, hogy angyal vagyok, szeretem ezt a létformát, habár néha kínzó látvány tárul még az én szemeim elé is, amit nehezebb elviselni, nem kikerülni, mint szembenézni vele.
Ezen a reggelen azonban kivételesen semmi ilyesmit sem vélek felfedezni, így elindulok hazafelé. Már alig egy vagy két kilométernyi sétám van hátra – igen, sétálni is nagyon szeretek! -, amikor szinte másodpercek alatt fekete felhők lepik el az eget, és szakadni kezd az eső. Hatalmas, jeges cseppek hullanak alá, amit én csak tűrök lazán a vékony bőrdzsekimben, egyik kezemet a fejem fölé emelve, nehogy puklis legyen egyébként formás, szinte hajmentes koponyám.
Utolsó lépteim közben, mielőtt eljutnék a kies raktárépülethez, amelynek felső szintjén kis lakást sajátítottam ki magamnak, másik kezemmel a zsebembe nyúlok a kulcsért, így ezt leeresztem, és körülnézek egyúttal. Semmi különös. Tényleg semmi különös? Van nap, amikor egy ilyen karitatív valaki, mint én, egyszerűen unatkozik?
Belém nyilall a hamisság érzése. Jónak találom, ha még egyszer körbenézek, immár a nyitott ajtó mellett. Fejemet jobbra fordítom, majd balra is, de még mindig nem látok semmit. Mégsem lépek be. Érzek valamit, valami közeleg. Nem tudom, hogy baj lesz vagy sem, de biztosan érzékelem a természetfeletti erő jelenlétét, és tudom, hogy csak pillanatok kérdése megpillantanom ennek az erőnek a tulajdonosát is. Hát várok, és hagyom, hogy a jégkockák lyukat vágjanak a koponyámba, ha akarnak. Nem a kíváncsiság, inkább a sok évszázados tapasztalatból fakadó „tudom, hogy lesz valami”-érzet őrjít meg.

Nem vagyok az a fajta, aki sokat kóborol a városban. Kifejezetten félénk vagyok, ha a halandók között való mászkálásról van szó, és Marcel nem lehet mindig velem, hogy vigyázzon rám, mert túl gyakran küldik vadászni, vagy van más dolga. Nem vagyok dühös rá, nincs szó ilyesmiről, csak félek, hogy egyszer elkapnak, és...
Ráadásul nem jöhet mindig velem oda le sem, amikor nekem már egyszerűen muszáj, mert nagyon nehéz mindig vigyáznom a testhőmérsékletemre itt, ahol olyan hideg van. Állandóan fázom, és éppen ezért szinte mindig magasnyakúban közlekedem, de nem tudok mit csinálni, most éppen tisztítóban van a vastag kabátom, és egy szál kardigánban kellett nekivágnom a városnak. Egyébként nem volna hideg, csak...
Éppen elered az eső, amikor közel s távol nincs egy hely, ahová behúzódhatnék. Két kezem a fejem fölé emelve próbálok sietni, szinte szaladni a majdhogynem kihalt utcán, de nagyon tartok tőle, hogy hiába. A jégkockák csak úgy kopognak rajtam, én meg már teljes testemben remegek, és érzem, ahogy fokozatosan fogy az erőm. Ne, könyörgöm... Tudom, ha elájulok az utca közepén, megfagyok, meghalok, mire eláll az eső. Hihetetlen, hogy miért nem bírtam jobban felöltözni - habár ki számított most felhőszakadásra?
Bőröm vörhenyes-rózsaszínes árnyalatából most egészen megpuhul, szinte sárgás a színe. Ne, könyörgöm, ne... Ennyi hideget és vizet egyszerre nem bírok ki. Hirtelen meglátok egy férfit, szólásra, szinte sikolyra nyitnám a szám, hogy ne menjen be az ajtón. Ám erőm elfogy, lépteim ellassulnak, és érzem, hogy mindjárt elesek – hangom pedig nincs egy szál sem.

Nem is találom már furcsának, hogy nem sokáig várat magára a megérzésem beteljesülése. Csak egy másodperc kell, hogy elteljen, és már látom a közeledő, szinte rohanó nőalakot, aki egy szál kardigánban van csupán, és kétségbeesett arccal menekül az eső elől. Ahogy egy kicsit közelebb ér, máris látom, miért – bőre furcsa színe azonnal enged a kilétére következtetni. Habár egyébként még nem volt hozzá szerencsém, máris látom, hogy démon, mégpedig,mivel nem tűnik sem vérszomjas őrültnek, de nem bántja a napfény sem, csakis és kizárólag lidérc lehet. Mégpedig minden bizonnyal igen fiatal lidérc, aki ezek szerint nem volt tisztában bőre és testhője tűréshatáraival. Ez szomorú, mert, bár, mint már mondtam, nem ismerem még, nem akarhatom, hogy a saját tudatlanságába, netán butaságába pusztuljon bele.
Látom, hogy majdnem elesik, két karom tehát az irányába nyújtom, és felfogom az esést. Hátánál fogva egészen magamhoz húzom, mert abban sem vagyok biztos, hogy eszméleténél van még. Mit sem törődve jelenleg a finomkodással, hanem csak az életveszélyre koncentrálva a másik karommal combjai alá nyúlok, és felhúzom a karjaimba a fiatal nőt. Óvatosan, de azért sietve viszem be a raktárépületbe, majd el a régi lépcsőig és fel az emeletre. Csak remélem, hogy nem fogja indiszkréciónak tartani a tényt, hogy épp megmentem a halálra fagyástól – ámbátor, még nem tudom, hogyan is fogom meglépni eme hősies cselekedetet.
Minden esetre a legjobb nyilván az lenne, ha megszabadítanám a vizes ruháitól, és be tudnám takarni valamivel, de nyilvánvaló okokból még sok száz éves angyal létemre sem szeretném egy szó nélkül levetkőztetni. Így ezt nem is teszem, hanem egyszerűen felsétálok vele a lakásba, és a hatalmas (és szinte üres) nappali közepén megállva kitárom szárnyaim, és egyelőre azzal takarom be. Géniusz nem vagyok ugyan, de tudom, hogy az angyalszárnyak sok mindenre jók, még akár erre is. Halkan szólok hozzá.
- Ugye még élsz? A nevem Roel, és annak ellenére, hogy lidérc vagy, én jobban szeretném, ha most megmaradnál. Szóval... Nem sok lidércet mentettem még meg a pályafutásom során. A legjobb lenne megszabadulnod a vizes ruháidtól, ha nem veszed tolakodásnak a dolgot.
Nem tudom, mennyire bízhat bennem, vagy én mennyire bízhatok benne, hogy egyáltalán szándékában áll. Az nyilvánvaló, hogy bántani nem fogom – legalábbis számomra az. A többit meg, ha tudja, majd lehetőleg ő mondja meg. Én meg fogom tenni, amit tudok, mert ez a dolgom.

Nagyon távolról hallom a férfi hozzám intézett szavait. Érzem, ahogy felkap és melegebb helyre visz, majd fel valamiféle lépcsőn, de szemeimet csukva tartom, és csak hallgatom heves szívdobbanásaimat és lassuló légzésemet. Egész testemben remegek, fázom. Tudom, hogy nagyon kevés kellett volna hozzá odakint, hogy...
Megrettenek kissé, amikor hallom, hogy tudja, mi vagyok. Lidérc, igen, igaza van. És ennek ellenére is meg akar menteni? Nos, igen, igaza van, helyes ötlet lenne levetnem a ruháimat, de így már távolról sem fest olyan biztonságosan a helyzet, miután ezeket a szavakat kimondja. Végre kinyitom a szemeim, és érzem, hogy már feleannyira sem fázom – angyalszárnyak takarnak be. Megiradok, szemeim elkerekednek, alsó ajkam lebiggyed. Felnézek a férfi arcába.
Iszonyatosan jóképű angyallal sikerült összefutnom, annyi biztos, ráadásul egy igazival – annak ellenére, hogy tudja, mi vagyok, sem bántana? Tényleg???
- Megvagyok, egyelőre – suttogom erőtlenül. Tekintetemet az övébe akarom fúrni, hátha látok benne bármit, amiből többet tudhatok meg azon kívül, hogy egy nagyszerű alak, akinek a neve Roel. – Scarlett.
A nevemet suttogom. Illetve, egy részét. De aztán jobbnak látom tisztázni vele, ki vagyok, hátha ismer esetleg.
- Alika Scarlett O’Neil. Igazából nem tudok mozogni, a hideg szinte megbénított.
Igen, ezzel most tényleg a kezébe adtam a sorsomat.
- Bízom benned.
Már a fejemet tartani sem sok erőm van, vállának támasztom hát a halántékomat. Ébren vagyok, élek, nyugi... Csak semmi több.

Nem mondom, hogy ezt akartam hallani, mert nincs is így, de jól esik a tény, hogy táplál ennyi bizalmat irántam. Pedig az én fajtám és az ő fajtája – csúnya szóval – nem a legjobb haverok. Sosem voltunk valami közel a démonokhoz mi, angyalok, és ez nem is igen fog változni a következő évezredekben sem. Most mégis itt vagyunk, én lassan az egyetlen ülőalkalmatossághoz viszem, leteszem rá. Végigpillantok rajta, miközben szárnyaim a hátát simítják végig. Egyik karommal tartom a vállánál fogva, hogy előre ne dőljön a székről, míg a másik kezem a nadrágja lehámozásához látnak. Csurom víz az egész. A bőre még aránylag meleg, de a színe továbbra is kétségbeejtő, ennél sokkal tüzesebbnek kellene lennie – már amennyire emlékszem mindarra, amit a démonokról meg a lidércekről tudok.
- Rendben, Alika.
Mintha a név ismerős lenne valahonnan, de biztos vagyok benne, hogy emlékeznék rá, ha valaha találkoztunk volna. Minden esetre a nadrágját lehúzom róla, majd feldobom az asztalra, hogy ne a padlón maradjon. Mély sóhajjal látok neki a kardigánnak és minden másnak, míg egy szál melltartóban és bugyiban marad. Akkor újra a karomba veszem. És most mit is csinálhatnék...? Kádam éppenséggel nincs, a zuhanyzóba betehetném, de kiesne, és ha tűzforró vizet eresztenék rá, sem biztos, hogy remek ötlet lenne. Inkább szárítani kéne a bőrét, mint tovább áztatni.
- Nem tudom, most hogyan tovább.
Szárnyaimmal óvom a hidegtől, ahogy tudom, de leginkább azért aggódom, mert tényleg nincs jobb ötletem, mit tehetnék még érte. Homlokához érintem az enyémet, halk sóhajt engedek kicsusszanni a torkomon.
- Alika, nem tudok semmit, mit tehetnék. Nincs rá képességem, hogy... Hacsak fel nem gyújtom a házat, itt nem lesz olyan meleg, amilyenre neked szükséged lenne.
Egy pillanatig komolyan átvillan az agyamon, hogy akár meg is tehetném, de nem akarok másokat veszélybe sodorni sem. Viszont nem fogom hagyni, hogy komolyabb baja legyen. Ha más nem, ágyba dugom, és ott tartom egy kerek napig, nekem mindegy, de jobban lesz, és kész!

Azt mondja, nem tudja, mit tehetne értem. Különös ezt hallanom a szájából, miközben eddig is elég sokat tett már. A testhője, ha nem is sok, de elég. Érzem a homlokán, hogy egyelőre forróbb, mint az enyém, és ha ezzel a hővel szítani tudja egy kicsit bennem a tüzet, akkor máris jobban állok. És, bizony, egyértelműen jól megy neki a dolog, mert érzem, hogy szinte pirulok, amikor a homloka az enyémhez ér.
Egy pillanatra megfordul a fejemben: mit akarhat tőlem? De ráébredek, kiről is beszélünk: egy angyalról. Egy angyal lelke nagyszerű és nemes, de nem hivatott szeretni senkit, főleg pedig egy lidércet, egy démont nem, ami én is vagyok.
Sóhajtanom kell, gyenge párát lehelek az arcába. Elfordítom a fejem, tehetetlennek érzem magam és gyengének, rossznak, mit rossznak, szörnyűnek!
- Így is nagyon sokat tettél értem, Roel. Köszönöm. Egy démon nem érdemli, hogy megmentsék.
Habár, talán épp nevelő célzattal mutatja meg, mit veszítettem el, amikor démonná váltam. Tudom én magamtól is, hogy hibát követtem el, amikor Arc csábításának engedtem, és hagytam a lelkemet elveszni a süllyesztőben, de annyira talán csak nem vagyok szörnyű...? Épp csak olyan szörnyű vagyok, hogy egy angyal, mint ő, már ne...
Nagyot nyelek, újra a szemébe nézek. Azt hiszem, nem soká fog tartani, hogy felforrjon a vérem, ha ez így folytatódik. De aztán, ha elenged, úgyis lehűl egy pillanat alatt... És nem a hideg lesz az oka.

Elmosolyodom a szavain. Ennyire ne legyen kétségbe esve, nem azért akarom most megmenteni, hogy azután megöljem majd.
- Nem arról van szó, ki démon és ki nem az. Igenis rászorultál, hogy megmentselek. És eddig nem is kellett megbánnom, hiszen te sem próbáltál az életemre törni. Az pedig, hogy akkor sem próbáltál volna-e, ha éppen nem ilyen legyengült állapotodban találkozunk, igazából most nem érdekel – vallom be neki.
Távolabb húzódom tőle, mert érzem, hogy egy kicsit sikerült talán zavarba hoznom. Persze ezzel sem jutok sokkal előrébb, hiszen ettől még szinte meztelenül fekszik a karjaimban. Ez engem egyáltalán nem... Befolyásol. De valószínűleg ezt ő még egy angyalnak is nehezen hiheti el. Mégis férfi vagyok ugyebár. Tudtam én, hogy nem a legjobb megoldás, amit választottam, de per pillanat egyszerűen nem jutott eszembe semmi más. Ha úgy adódik, alkalomadtán majd kikapok érte, hogy így cselekedtem, de én a magam részéről addig is örülök annak, hogy sikerült őt megmentenem.
- Ne aggódj, sem hátsó szándékaim nincsenek, sem bántani nem akarlak. Teljes mértékig biztonságban vagy, elvégre is egy több száz éves angyal vagyok. Majdnem bármitől, ami csak jöhet, meg tudlak védeni, ezt bízvást állíthatom.

Most mondanám, hogy: akkor jó. De nem jó! Biztosan csak azért, mert egy undorító, romlott lelkű démon vagyok, nem pedig tiszta és ragyogó angyal, mint ő, de egyszerűen kívánom, ha már a közelemben van. Nem hiszem, hogy a fajbéli különbségek szolgálnak ennek okaként, és azt hiszem, nem is olyan tökéletes pasi, hogy ne bírnék neki ellenállni. Azt hiszem, most olyan jó tudnék lenni, ha megkérne rá...
Ki kellene taszítanom az agyamból ezeket az idióta gondolatokat, de nem megy. Szeretnék egy seprűt, ami ezeket egyszerűen kisepregeti belőlem, de nem megy olyan könnyen. Már majdnem idegesít a dolog, de amikor a szemembe néz, és kicsit távolabb húzódik, azt hiszem, mégiscsak megőrülök. Egyik kezem gyengén felemelkedik, belekapaszkodom a ruhájába. Vizes. Kissé riadtan húzom vissza kezem a mellkasától, és kétségbeesetten pillantok rá.
- Roel, azt hiszem, te is meg fogsz fázni, ha ez rajtad marad – mondom neki halkan, de nem akarom provokálni arra, hogy vetkőzzön. Csak titokban.

Jól észreveszi, hogy a kabát is rajtam van még, és igen, tiszta víz. Na, nekem is lehetett volna több eszem, mert bizony nem fog így megszáradni, ha rólam közben csöpög rá a víz.
Sóhajtom a saját elmém elvetemültségére hivatott utalni, majd arcomon megjelenik az a „de bolond vagyok” típusú mosoly.
- Igazad van, de nem tudom levenni, mivel téged foglak – jelzem neki. Nos, igen, ezt most miért is mondtam? Mindegy, már kimondtam. Újabb sóhaj következik, miközben bizakodva nézek rá: talán legalább ő nem néz teljesen hülyének. Habár, ha igen, az sem annyira zavar most, valahogy nem vagyok egészen magamnál.
- Gondolom, ez hamarabb is eszembe juthatott volna. Nem tudom, mi van ma velem, ne haragudj. Talán zavart vagyok egy kissé, mert nem tudom, mit tehetnék még érte, hogy jobban legyél. Minden esetre annyira talán mégsem vizes az a kabát, mert úgy vettem észre, kezdesz jobban lenni.
Vagy legalábbis remélem, hogy így van, és nem csak képzelődöm. Már nem tudom ezt sem olyan jól megítélni, lehet, hogy kezdek megőrülni én is?

Lassan felemelem mindkét kezemet, jóformán felhatalmazom rá magamat, hogy én szabadítsam meg a kabátjától, ha már neki nem megy. Habár kínzóan lassan, de mégis sikerül, a kabát végre lehámozódik róla, két kezén lehúzva az ágyra lököm, valahová mögé. Mosollyal biztatom, hogy tisztában legyen vele, hozzám képest még nagyon ép az elméje. Neki nincsenek sötét, gonosz hátsó szándékai? Hát, nekem lennének, úgyhogy csak reménykedem benne, hogy nem fogja megkérdezni a véleményemet. Minden esetre közelebb húzódom hozzá, átkarolom a nyakát. Felszisszenek, amikor sikeresen megállapítom egész felsőtestemmel, hogy tulajdonképpen a pólója is vizes kissé. Erről azonban már nem szólok neki, mert akkor tényleg azt hiszi, hogy... Szóval, rájön az igazságra. Minek is kétkedem benne, hogy egyébként nem eszmél rá hamarosan, és akkor úgyis ellök majd magától?
- Figyelj, nem azért mondom, de ha már van takaró az ágyadon, lehet, hogy az egy hajszálnyival jobban szigetel, mint a szárnyaid. És talán neked sem zsibbadna úgy a lábad.
Honnan is veszem én, hogy neki zsibbad a lába? Nos, nem tudom! Talán reménykedem benne...

Amibe nem gondoltam bele az elején – hogy én is tiszta víz vagyok. És most látom a tekintetén, amikor lehúzza két vállamról a kabátot, hogy hozzám sem kell érnie, elég, ha odanéz, és máris fázik. Nos, igen, de mit kellene, hogy tegyek? A helyzet infantilis egy cseppet így is. Vagy épp én vagyok az? Nem kellene válogatnom az eszközökben, ha meg akarom őt menteni? Hát, akkor nem fogok.
- Igazad van – mondom, és lassan bólintok is hozzá.
Leengedem karjaimból, és gyorsan megfosztom magam a pólótól, miközben egy ügyes mozdulattal kihúzom alóla a takarót, és leterítem rá. Elfekhet az ágyamon, engem igazán nem zavar. Viszont kifejezetten kudarcnak élem meg a következő pillanatban az eszmélet tényét, hogy ezek szerint csak dísznek vetkőztem le, mert rám már nem lesz szükség. Miközben betakargatom, igyekszem nem nézni a csinos testet és a rózsaszínes árnyalatú bőrt. Igyekszem nem belegondolni abba sem, hogy miközben teste alá gyűröm a takarót, az idomait tapintom végig. És legfőképpen – kerülöm a tekintetét, amennyire csak tudom.
- Nos, most jobb? – kérdezem óvatosan. Hihetetlen, öreg angyal létemre mennyire ostoba és megzavarható vagyok. Könnyedén befolyásolható. Lehetetlen alak.
Csak állok tétován az ágy mellett, mintha arra várnék, hogy mondjon valami okosat. Már lassan engem kell hellyel kínálni a saját ágyamon? Nevetséges.

Mély sóhaj csúszik ki ajkaim között, ahogyan a pólóját leveszi. Oké, ennél röhejesebben nem is reagálhattam volna le a testét meg a nem tudom, hány száz éves izmait. Zseniális. Milyen kár, hogy angyal és démon nem lehetnek egy pár két fele soha! Szívesen lennék az ő fele, azt hiszem. Nem szabadna ilyeneken gondolkodnom, de tuti, hogy jól csókol. És… Na. Khm.
Látom, hogy kerül a tekintetével, és nekem is el kell fordítanom a fejemet, mert mindjárt nem fázom annyira, amikor az oldalamon simít végig. Jézus, kezdek megőrülni! Azt hiszem, én már csak belülről fázom, és az ő közelsége lehetne az, ami felmelegít. Persze, ha kibírja a forróságot, amit normál esetben egy démon áraszt magából. De ezt nem kívánhatom tőle, én csupán figyelmeztethetem.
- Ha viszont már levetkőztél, meg ne fázz! Nem venném a szívemre, ha bajod történne azért, mert nekem jót akarsz. Azért persze köszönöm… De tényleg… Ideférsz. Ha gondolod – vetem fel tétován. Meg hát elég önző módon is. Nem tudom, mit tennék… Persze úgyis nemet mond.

A hang, ami torkán kicsúszik… Furcsa. Nem mondanám, hogy nem tudom mire vélni, de azért tényleg érdekes, hogy egy majdnem a halálán lévő démonlánynak van hozzá ereje, hogy a felsőtestem (ami nem akkora szám) láttán még ilyesmi módon reagáljon.
- Nos, rendben – vonom meg a vállamat kissé zavartan, és a legkínzóbb lassúsággal emelem fel a takaró szélét az ágy másik oldalon, hogy bekússzak alá. Nem mondanám, hogy túl sokszor fordult velem elő ilyesmi az eltelt éveim során, de most túl kell lennem ezen a megpróbáltatáson is. Nem, nem tiltja semmilyen angyali törvény (tudtommal), hogy egy nővel egy ágyba feküdjek. Meg mást sem. De nem is ez a fontos, csak maga a „megszokás” talán.
- Minden esetre, ne hidd, hogy bajom esik. Mi, angyalok nem szoktunk megfázni. Sem semmi egyéb betegséget nem nagyon kapunk el.
És sok minden van még, ami nem jellemző ránk, például az, hogy hevesen dobogó szívvel fekszenek egy fiatal démon mellett, és legszívesebben közelebb kászálódnának hozzá. De nem. Nem szabad.
- Most már nem fázol, ugye? – kérdem a biztonság kedvéért. És igen! Mindenféle hátsó szándék nélkül.

Bemászik mellém. Egyszerűen nem tudok mit szólni hozzá, a szívem majdnem abbahagyja a dobogást, a lélegzetem vissza kell fojtanom egy kis időre. Aztán az egész mély sóhaj formájában szalad ki belőlem, és tekintetem lassan emelem az arcára. Nem, nem fázom… Csak annyira, hogy…
- Egy kicsit még igen – mondom, és közelebb húzódom hozzá. Mit mondjak? Ösztönös. Akarom.
- Remélem, nem nagy baj.
Bőröm az övéhez ér, és gyorsan vissza kell fojtanoma levegőmet megint, nehogy olyan hang jusson lelkemből a világra, amit nem akarok „tudtára adni”. Iszonyatos, mennyire kívánhatom egy angyal közelségét. Vagyis nem egy angyalét…
- Roel – súgom neki halkan. Felnézek az arcába. – Ez most elég… Félreérthető. Te egy angyal vagy, én meg démon… És itt… Megmentettél engem, pedig…
Nem, nem akarok olyasmiben reménykedni, amire esély sincs. Mégis sikerül egy pillanatra elvesztenem az önuralmamat, és leheletnyi sóhaj kíséretében, szinte hang nélkül el is hagyja ajkaim vonalát, ami bentről kikívánkozik.
- Csókolj meg! – kérem elég határozott és egyértelmű módon. A következő pillanatban azonban rettenetes szégyenpírral az arcomon elfordítom a fejemet. Ennyire ösztönlény lennék csak azért, mert démon? Hogyan működik ez mégis?
- Ne… Ne haragudj, ha… Nem akartalak zavarba hozni – motyogom. De már késő. Mondhatnám, hogy csak vicceltem, de még csak az sem. Teljesen őszinte volt a kérés.

Közelebb bújik hozzám, és érzem, hogy a bőre még langyos az enyémhez képest. Nagyon kihűlhetett szegény lány. Nem csak sajnálatból ugyan, de vállánál fogva átkarolom és magamhoz ölelem, de azért igyekszem közben nem akadályozni abban, hogy arra nézzen, amerre akar, és meg se fulladjon talán.
Szavai hallatán elmosolyodom. Nos, igen, tény, hogy furcsa a helyzet egy kissé. Bólintok. Már nyitnám a szám, hogy azt mondjam: „nem muszáj félreérteni”, de meglepő kijelentése rákényszerít, hogy ne mondjak semmit. Arra kér, csókoljam meg? Mármint – tényleg?
Bizonyára, mert rögtön utána meggondolja magát és elhúzódik tőlem. Mégsem akarja? Vagy nagyon is akarja, csak nem meri? De hiszen az előbb oly bátran elárulta nekem, mit akar. Egy csókot.
Most hazudjam, hogy én nem akarom?
- Ne szabadkozz. Inkább azt áruld el, tényleg akarod-e – ingatom a fejem szelíden. De igazság szerint elég ránéznem ahhoz, hogy tudjam a választ. Komolyan gondolta.
- Magadat sikerült csak zavarba hoznod. Én egyszerűbben szólva… Feleszméltem – mosolyodom el. Nem zavartatom különösebben magamat, előre hajolok, s oldaláról a hátára döntöm. Egyik kezemmel a halántékán simítok végig, majd megtámaszkodom a feje másik oldalán, míg a másik kezemel feljebb húzódzkodom, hogy ne nyomjam össze. Számat lassan érintem az övéhez, majd, várva, hátha mégis ellenkezik, egy másodpercnyi ideig távolabb húzódom tőle. Ha semmi ellenvélemény nem érkezik, nyelvem egyelőre távoltartva az övétől, szájának pirosló húsát a rabommá teszem, s finoman játszom ajkaival az enyémek segítségével. Csak remélem, hogy legalább ő is olyan elégedett titkon, mint én. Hevesebben tud dobogni a szívem, mint azt eddig tapasztaltam, s két karom is szinte remeg. Ennyit tenne, hogy megcsókolok valakit annyi év után? Vagy nem a csókon van a hangsúly, hanem azon, akit…?

Kétségtelen, hogy nem véletlenül érzem teljesen és totálisan idiótának magamat. Azért ez az előbbi egy kicsit mégis durva volt. Hozzábújtam – habár, átölel, és ezt elég jó ómennek érzem. És megkértem, hogy csókoljon meg. Jézusom, én teljesen megbuggyantam! De mielőtt eégszen megrémülnék, megkérdezi – és még milyen komoly hangon kérdezi meg! -, hogy tényleg azt mondtam-e, amit, és komolyan is gondoltam-e ezt a dolgot. Csak nem…? Ő is akarná talán? Kívánná azt a csókot, amit én úgy kívánok, amiért a fél karomat is szívesen odaadnám most?
Azt hiszem, ő jobban bírja a stresszt, mint én. Majdhogynem kinevet, amiért megpróbáltam zavarba hozni, de én lettem csak rákvörös – na, szép. Mindazonáltal a szívem minden másodperccel hevesebben és nagyobbat dobban, mintha már tudnám, mi következik a napirenden.
Egy csók Roeltől – nekem. És valóban, lassan, óvatosan hajol közelebb, én meg rémülten le akarom sütni szemeim, de azok csak kipattannak. Látni akarom az arcát, két karomat felemelem és átfűzöm a nyaka körül. Ez nem szép tőlem, gonosz démontól, de ahogy gyengéd csókját az ajkaimra leheli, én mohón kapok szája után, s nyelvemmel utat török magamnak nagy merészen.
Aztán újra megrémülök, s elengedem a nyakát. Mi van, ha ez azért már sok lesz neki? Ha ennyire nem óhajtotta elengedni magát? Csak egy csókot kértem, az is kegyszámba megy. Az angyalok nem szoktak ilyet, bármennyire szeretném.
- Ne haragudj – lihegem fogaim közt, de nem engedem el. Két tenyerem a hátára tapasztom, és siklatom lefelé, elérve a vizes nadrágszárat vele. – Ne haragudj, nem tudom csak úgy nem észrevenni a lényt az angyalszárnyak mögött. A férfit, akit iszonyatosan kívánok. Most biztos pocsék alaknak tartasz.
Nem próbálok ennél is jobban nyomulni. Nyilván így is sok volt neki belőlem, tudom én, tudom.

Látom rajta, mennyire megzavarta, hogy visszakérdeztem. És amikor megcsókolom, zavara csak még inkább megnő egy pillanatra, ám aztán észlelem, hogy másodperceken belül én következem pirulni. Nos, igen, a dolog nem úgy áll, mint sejtettem. Mégiscsak egy démonról van szó, egy fiatal lányról, akinek mohósága és szenvedélye éget és perzsel. A csókja, amivel az enyémet viszonozza, tüzes és forró, és én nem bírnám eltolni magamtól még, ha akarnám sem. De nem is igazán akarom. Helyette hagyom, hogy a tüze egészen átjárja a testemet, és amikor elhúzódik és elnézést kér, már fülig érő büszke vigyorral ingatom a fejemet.
- És te se haragudj – mondom halkan. Két karját visszahúzom a hátam fölé, majd testemmel fölé emelkedek, és újra csókba vonom ajkait. Most én is mohóbb és szenvedélyesebb vagyok, mellette, vele nem is lehetne másképp. Az angyal, ha férfi is, észnél kellene, hogy legyen. Most azonban a démoni erők uralkodnak el felettem, s ennek a szép és édes lánynak a kegyetlen, szinte mérgező csókja annyira csábít, hogy nem tudom tartani magam az egyébként megszokott áldásos nyugalomhoz.
- Azt hiszem, hiába győzködjük magunkat arról, hogy észhez kellene térni. De szólhatsz, ha azt akarod, hogy távolodjak el. Elvégre is, ha egy angyan és egy démon kikötnek egy ágyban, az eleve különös. Nem hibáztatlak, ha…
Megriad? Miért riadna meg? Legfeljebb az a része félhet, amelyik éppen nem démon, hanem egyszerű lány. Viszont bennem lehet gyáva kukac a férfi is meg az angyal is. Nos, itt volna az ideje elhatározni, mit is akarok tőle… Vagy ő éntőlem.

Mondjam, hogy egy pillanatig teljesen megrémülök, amikor arra kényszerülök, hogy elhúzódjak tőle, és egy kis ideig úgy tűnik, ő mit sem törődik vele? Mondjam, hogy a csalódottság máris arra ösztökél, hogy könnyeim kicsorduljanak? De azért tartom magam, és hálás is lehetek, hiszen egyetlen másodperccel később visszahúz magához és testével az ágy puha matracába présel. Ez az, közelség! Bár kerülhetnénk még és még közelebb!
- Miért haragudnék? – akarom kérdezni, de csókjával belém fojtja a szót. Nyelvem máris keresi az övét, és ajkaim szenvedélyesen teszik magukévá az ő mézédes ajkait. Nem bírom ki másképp, két kezem végigszánt a hátán, ujjaim citeráznak a csigolyáin. Annyira akarom! Lefelé nyomom testét, kipréselem az összes levegőt magunk közül.
- Nem akarom, hogy eltávolodj. Egy millimétert sem! – zihálok, és számat a nyakán táncoltatom. Felsőtestén pillantok végig, legszívesebben minden porcikáját bebarangolnám ajkaimmal és ujjaimmal. Nem is értem, hogyan lehetséges ez, de mintha nem most ismerkedtem volna meg ezzel az angyallal, hanem mindig is egymás közelében lettünk volna. Egymás részei. Egyik fél, másik fél… Épp csak egybe kellene illeszkednünk…
- Kívánlak, Roel. Iszonyatosan! Ha bűn kimondani, akkor is. Ha máglyahalál jár érte a szabályaitok szerint, akkor is. És, ha megbántad, hogy megmentettél, akkor is! Miért hazudjak? Hogyan hazudnék, ha a csókom megmondja az igazat?
Kétségbeesett hangom elnémul, helyette ajkaim némaságban beszélnek tovább. Lehúzom magamhoz arcát megint, hogy megcsókoljam bűnös, fullasztó szenvedéllyel. Azt se bánom, ha mindketten belehalunk, de nem bírom ki anélkül, hogy az enyém legyen!

Látom rémületét, de tudom, hogy nem a csóknak szól. Lehet, hogy megrémíti az is, ha megteszem, de nem most, talán majd csak utólag, ha egyszer felelősségre vonnak érte. Bár, őt nem, csak engem. Én vagyok az angyal, a jó, a tiszta, legalábbis elméletileg. Különös, hogy valami bűvös szenvedéllyel néhány szava elég, hogy eldobjam annyi évtized megszokását, és úgy tapadjak ajkaihoz, mintha azokban lenne az életető erő.
Mozdulata, amellyel altestemet az övéhez passzintja, egy kissé meglep, de nem vált ki belőlem semmi rosszat. Inkább csak a vágy fokozódik – nem szabadna, hogy így legyen? Nem tiltja semmi. Legfeljebb az a baj, hogy egy démon. Beleszerethetnék-e egy démonba valaha is? Nem végeznének-e ki érte és nem lennék-e bukott angyal?
Nem akarja, hogy eltávolodjak? A fene egye meg, hiszen én sem akarom! De szabad-e ezt? Ilyet? Itt, most, nekünk, akár egy kicsit is? És ki tudja, hol van a határ, amely megállítana minket vagy azt, ami ezekben a pillanatokban bennünk tombol?
Látom rajta, hogy küzd valamivel, és másodperceken belül meg is tudom, mi az. A szavaival küzd, amelyek aztán már-már kétségbeesve a felszínre törnek, és én nem is tudok mást csinálni, mint hogy tágra nyílt szemekkel, elkerekedő szájjal hallgatom.
- Igen, lehet, hogy bűn kimondani, habár a bűn elméletileg engem taszít a porba, s neked semmi bajt sem okozhat. De megkockáztatom, hogy kimondjam, mit kimondjam, akár meg is mutassam, hogy én is ugyanígy vagyok vele…
Újabb csókja már olyan forró és olyan édes, hogy szinte függővé tudna tenni. Oldalra dőlök, hagyom, hogy szenvedélyével fölém kerekedjen. Két karjánál fogva húzom magamhoz, hogy bőrünk minél több ponton érhessen össze. Kezdek kétféle gondolatmenetet kergetni, egy jót és egy kevésbé józant is, lassan lehet, hogy határozni kellene, melyiknek engedjek teret. A csókjából minden esetre nem menekülök, épp csak ajkai közé lehelem elgondolkodtató mondatomat.
- És mi lesz, ha ez folytatódik?
„Bűnbeesés?”

A magabiztossága lenyűgöz. Biztosan nagyon tapasztalt angyal lehet, bár kissé furcsának tartom a tényt, hogy ilyen téren is volnának – mert nyilvánvalóan lenniük kell – tapasztalatai. Vagy egyszerűen zseniális. Vagy én legalábbis annak érzem.
Majdnem felforr lassan a vérem, már szinte biztos vagyok benne, hogy égetem a bőrét és vele minden egyes porcikáját, ahogyan a testünk egymáshoz ér. Mégiscsak démon volnék, vagy mi. Ami bennem van, az már túl van egy kicsit a kellemes langyos hőfokon, ha száz fokos azért nem is vagyok.
Semmi bajt sem okozhat a bűn? Nos, belepusztulhatok. Abba, ha most elhiszem, hogy az enyém, aztán mondjuk mégis elveszik tőlem. Való igaz, hogy démon vagyok, de nem az a könnyed fajta, akit ma még érdekel valaki vagy valami, és holnap már fele sem számít. Látom, hogy küzd egy kicsit a zavarával. Lehet, hogy ugyanúgy van vele, mint én. Testileg is akarja, lelkileg is akarja, de nem szabad. De az is lehet, hogy nem akarja, és ezt nem tudja megmondani…
Habár, amikor magához húz, máris másra enged következtetni vele. Leginkább arra, hogy alig bírja jobban, mint én, és ő is szívesen venné, ha mondjuk kevesebb ruha volna köztünk. Szavai, bár bizonytalanságról árulkodnak, azért én mégis megérzem bennük azt a fajta hangot, amit már a vágy ural. Most komolyan, mondjam, hogy „inkább most megnézem, esik-e még az eső”? Mármint, komolyan ezt várja tőlem? Vagy egyszerűen adjak hangot a valódi véleményemnek?
Inkább az „egyik sem” mellett döntök. Nem is hiszem, hogy kielégítő választ tudnék adni a kérdésére. Mármint… Úgy értve.
Inkább ajkait elhagyva arcán húzom végig szám külső felét, majd nyakán keresem az érzékeny pontokat. Ha ez nem válasz, semmi sem az. Ha le nem állít, nyakának bőréről majd a vállára és a mellkasára térek át – minden esetre a szívem minden pillanattal egyre elevenebben dübörög, és ez elkerülhetetlen, hacsak nem fog egy kést és ki nem vágja a helyéről.

Perzselő forróság járja át a testét, és lassan egészen átköltözik az enyémbe is. Az, hogy nem tud felelni, megérteti velem, hogy a kérdés, amit feltettem tulajdonképpen nem megválaszolható. Elhatározom magam, mert tudom – annyi év alatt ezt kigondolhattam már -, hogy megbízhat bennem, és nem leszek az, aki elbúcsúzik tőle, és közli, hogy mehet, amerre lát.
- Azt hiszem, értelek – sóhajtok, ahogy ajkai a nyakamon siklanak végig, majd még egyre alább. Vállánál fogva visszahúzom, hogy megint megcsókolhassam, és hanyatt is döntöm őt azonnal. Balomon támaszkodom felette, jobbommal végigsimítok az oldalán, a karján, majd visszafelé a domborulatain is. Közben arcának puha bőrét csiklandozom apró csókokkal, majd lassan két térdemre támaszkodom, összes súlyom lábaimra vetítem és feltérdelek.
- Akkor ezt vehetem úgy, hogy bármi is lesz akkor, legyen? – kérdem meg halkan, és nem tagadom, egy kicsit bizonytalanul is. Így alakult.
Ahogy lenézek testére, már biztos vagyok benne, hogy nem fázik. Tétován, belülről annál határozottabb utasítás hatására egyik kezem a melltartója pántjához érintem, s óvatosan húzom azt lejjebb a válláról. Visszaroskadok fölé, és ajkaimon kiszökő forró levegőt lehelek bőrére, miközben a melltartópánt lefelé araszoló útját csókjaimmal követem. Még várok a válaszra, mert ki tudja, lehet, hogy megállít. Ha viszont nem…

Szívem minden sietős dobbanása egy-egy válasz a kérdésére. Igen, nem, igen, nem, igen, nem, és így tovább. Ha akarnék, sem tudnék sem józanul mérlegelni, sem dönteni, így tulajdonképpen csak sodródom az árral, és hagyom hogy megtegye, amit a kedve tart. Akarom ezt a férfit most és mindörökké, bármilyen gyors is az elhatározás. De angyal, én pedig démon vagyok, miért ne lenne lehetséges ez?
Érintése minden esetre még inkább szítja bennem a kegyetlenül dúló lángokat, és amúgy is kívánatos egész lényének most már képtelen vagyok ellenállni. Démoni minőségem leplezni sem tudnám – démon-kegyetlenséggel húzom végig körmeimet a hátán, ahogy újra fölém hajol, és kezem egészen végigsiklik a gerince mentén, a fenekéig meg sem áll. Próbálom lehúzni róla a vizes nadrágot, de így nem sikerülhet, úgyhogy a nadrág vonala mentén leügyeskedem kezem a cipzárig, és minden gordiuszi csomótól megszabadulok, míg végre farmertól és víztől megfosztott alteste is az enyém lehet. Lábai hűvösek a vizes ruhától, ám a közelemben hamarosan forrni fognak, tudom. Tenyereim fenekére tapadnak, s az alsónadrággal fedett izmokon óvatos köröket írnak le ujjaim. Majd azok az ujjak ráfeszülnek a bőrre egészen, hogy magamhoz húzzam minden porcikáját és leteszteljem, milyen is volna az… Csak épp bugyi meg alsónadrág nélkül. Mit mondjak, nem sok híja van.
- Lehet akármi – ejtem ki ezt a két szót a számon zihálva, lihegve, a beszédre tulajdonképpen képtelenül. Majd arcát keresem ajkaimmal, csókjára vágyom, s ha engedi, mohón keresem nyelvét az enyémmel, s fogaim megtalálják alsó ajkát, hogy, ha nem is véresre harapás céljával, de áldozatul fogják be azt. Nem, nem sokáig tudok uralkodni magamon. Egy démon sem képes rá, és ezt egy angyalnak nagyon jól kell tudnia. Ha nem érti meg, kötözzön le és tegye úgy, amit akar.